Tegnap a 4-es villamos ablakából figyeltem egy hajléktalant a Blaha megállójában. Valamiért szimpatikusnak tűnt az arca. Kedves egykedvűséggel szívta cigarettacsonkját - persze tilos mód, hisz a megállóban ült -, előtte egy rongyos nejlonzsák és egy teszkószatyor. Szívta a dekket és ártalmatlanul bambult maga elé. Valamiért bentragadt velünk a villamos, ezért hosszan tudtam figyelni őt. Arcáról kiolvashatónak tűnt, ha akadna tisztes munkalehetősége, boldog békességben lenne ő gondnok, szerelő, hordár, kertgondozó - sőt kerttervező is akár. Nem ülne talán megállókban napestig, napról-napra, hétről-hétre. Csak hát a körülmények... Már-már kezdtem megkedvelni a férfit - hiszen azon túl hogy cigarettázott, ugyan kit és miben zavarhatna egy ilyen ember? Ám ekkor - mintha villám csapott volna belé - felpattant az utasváró rácsos ülőkéjéről, szinte fellökve a megállóban álló embereket, odarohant a peront védő korlátsorhoz, és mindenfajta előzmény nélkül elkezdett kivizelni az útra... Az utastársaknak ekkor tűnt csak fel a férfi. Elképedve adták egymásnak a történteket. "Embernek lehet az ilyen nevezni Rózsikám?! Legalább húzódna egy bokorban, nem?" - kérdezte felháborodott értetlenséggel egy asszony. "Hát már mindent lehet..." - mondta fásultan egy férfi.
És én elszégyelltem magam. Bármennyire is védeni szerettem volna magamban az én szimpatikus hajléktalanomat, megakadt bennem is a lendület. Egyedül annak örültem csak, hogy az újbudapesti embertakarítóknak ezidőben mégiscsak másutt akadt dolguk.
kép: The Big Issue Foundation