Ma elsétáltam a II. kerület egyik felkapott környékére, a Torockó utcába. Na most attól, mert valaha volt híres villák, a ’20-as ’30-as évek bauhaus építészetének egykori dobogósainak házai szegélyezik, maga az utca ugyanolyan gondozatlan, mintha csak külső Terézvárosban járnánk. A favermek egy része üresen kong, de legalább el lehetett bennük vágódni, másik részükben a gondozatlanul hagyott fák okozta repedtségeken kell balanszírozniuk a babakocsisoknak. A járdaszegélyek hol lesüllyesztve, hol nem. A Pasaréti út csatlakozó részén negyed éves avar-rohadások, szeméttel teli bokorcsokrok. A kutyakukák ürítetlenül...

A házak persze villák, persze bauhaus épületek, persze kertes társasházak, amikben a négyzetméterárak - tulajdonképpen nehezen érthető mód - kétszeresei egy IX. kerületi hasonló utca árainál. De semmi több. Itt lakott valaha Szerb Antal? Na és, fontos ez bárkinek?! Van itt egy jó nevű iskola? És, látszik annak hatása a környezetén?! Áll benne egy Református templom? Oszt-szoroz?! Az állapotokat elnézve aligha. Mégis ez a város egyik primer része - papíron. Mert gyakorlatban nem tudnék rosszabb közterületi állapotokat rögzíteni mondjuk a ferencvárosi Tinódi utcában sem, mint itt. És miért? Mert egyszerűen tesznek a közállapotokra az emberek ebben a városrészben is. Mind a kerületvezetők, mind pedig a lakók. Telken belül persze még mehet a csili-vili, mehet a rózsalugas metszegetés. De ez odakintre már nem ér el. És ha ez a beleszarás sokáig tart és kerületeken ívelhet át, akkor egy idő után már a belső rózsalugas metszegetési kedv is alábbhagy. 

Épp ezért nem hagyható, hogy mindenki csak befelé figyeljen, nem elégedhetünk meg a múlt elméleti ápolgatásával, a kampányszerű fejlesztésekkel - majd azok magára hagyásával. Épp ezért én fontosabbnak tartom a jelen karbantartását is. Mert egy idő után nem marad más köröttünk, mint Budapest múltjába révedő emlékábrándozás. A szép múltú romokon.