Van nekem egy barátom. Köze nincs a városhoz. Ide született, szeret itt élni, de felőle lehetne ez a hely akár keletebbre vagy nyugatabbra is. Mégis ma, amikor a bezáratni kívánt AKKU-t megvizsgálva végigsétáltunk a Király utcán, kérdések és számonkérések hadát zúdította ki magából. Rám, jobb híján - hisz kettőnk közül nekem hobbim állítólag ez a city.
Nem tudott ő a helyi összeesküvésekről, az összefonódásokról, a politikai ki- és átlépésekről, vagy bebörtönzésekről. Egyszerűen csak végigsétálta ezt az uszkve 1 kilométeres távot, és elképedt. Egyfelől ez irreális árakon dolgozó 6 csillagos helyektől, a bennük henyélő, fura fejzetű félvilági naplopóktól, másrészt az ezt ellenpontozni kívánó ál-lepukkadt rusztikus etnó-kávézóktól, de leginkább a mindezt jótékonyan összesimító ősbalkáni közterületi állapotoktól. A lassan fél évtizede szétmállott burkolatoktól, a kidöntött és soha vissza nem állított márványoszlopoktól, az elpotyogtatott és fel nem szedett kutyaszaroktól, a kirohadt és nem újraültetett növényzettől, az őrzése ellenére is hiányos kerítésű „mintajátszótértől”. A kosztól, a mocsoktól, a senkiföldje szagú lehasználtságtól. Mégis hoooooogy?! - kérdezte tőlem barátom. Hogyhogy nincs itt gazdája semminek?! Mitől szűnik meg a tulajdonosi tudat a boltok ajtaján kívül? A házak kapuin túl? Hogy képzeli mindezt a helyi hatóság és a helyhatóság?
Nem tudtam neki mit felelni. A bebiflázott önkormányzati magyarázkodásokat kapásból leintette, a realista beszámolómat hinni nem akarta. Állt és nem tudta, jó helyen jár-e? Én tudtam. Jó helyen, csak nagyon rossz időben…
