A minap a Petőfi híd és Lágymányosi híd közötti pesti Dunaparton jártam. Tarkovszkij, ha élne, boldogan forgatná le itt a Sztalker 2-őt. Annyira lepattant, élettelen, szürke és kihalt ez a partszakasz. Ez még akkor is így volna, ha csak a mellette zajló építkezések okoznák ezt a feelinget - pláne, hogy nem. Hihetetlenül nívótlan tucatházakkal nyit a parti sétány. Már most olyanok, mintha 20 éve épültek volna... De ami számomra még ennél is fájóbb, az az úgynevezett Millenniumi Dunakorzó. Hát az valami megszerethetetlenül sivár. Semmiféle vízparti kapcsolata nincs. Mégcsak vizuális sem. A métermagas mellvéd hajlított kőfalára sem kiülni, sem rátámaszkodni nem lehet. Emiatt, ha akadnak is padok, azokról semmiféle kiltás nem nyílik a víz felé. Az egész olyan, mint egy autópályaszéli ütközésfogó betonkorlát. A tucatviacolorral burkolt sétány menti lámpasor pedig a teljes anakronizmus jeleit mutatja. Archaizáló oszlopaira sosemvolt klasszicista fejeket illesztettek, miközben a környéken "tombol a modern". Pedig itt végre megmutathatta volna magát a progresszív közvilágítás-tervezés.
Az egész sétány lehangoló, menekülésre késztető, dermedt és rideg. Pedig ma készült - a ma emberének.
Kép forrása: Millennium Városközpont (archív)